rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Kurdisztán békét és szabadságot akar


insiders

Kurdisztán békét és szabadságot akar

Törökország délkeleti részén járunk. Az út a hegy túloldalára vezet, az ott már Irak. Erre járnak a csempészek is. Sokan vannak, hiszen ez, a csempészés a legkézenfekvőbb bevételi forrás ezen a vidéken. A 90-es évek török–kurd harcai óta annyi taposóakna maradt a földben, hogy a hagyományos állattenyésztésnek befellegzett. A fiúk jól ismerik az utat.

Rojhat: – Ezt az utat használjuk, amikor Irakba megyünk. Messzire van. Előfordul, hogy az öszvérek megcsúsznak, és lezuhannak a szakadékba. De olyan is volt már, hogy az öszvér elpusztult, mi mégis továbbmentünk, és magunk cipeltük az összes holmit. Közben repülőgépekről figyelnek minket, a katonák könnygázt lőnek ki ránk, vagy agyonlövik az öszvéreinket. De akkor is továbbmegyünk. Muszáj.

A fiúk ma mégsem mennek tovább. A környező falvakban a hadsereg rendszerint szemet huny a csempészés fölött, de itt nem. Ez ugyanis Uludere, egy olyan kurd falu, amely szomorú hírnévre tett szert néhány évvel ezelőtt. A török légierő F–16-os vadászgépei bombázták 2011-ben, és megöltek 34 embert, aki a határ felé tartott.

A rokonok az eset felderítését és a tettesek megbüntetését követelik. Mindhiába. A hatóságok kártérítést ajánlottak azzal, hogy cserébe mondjanak le a vizsgálatról – magyarázza az áldozatok családjait képviselő egyesület vezetője.

Wahid Encu: – Nem fogadjuk el ezt a pénzt, ezt az úgynevezett vérdíjat. Harcolni fogunk, hogy folytassák le a törvényes eljárást. Ezért szállt rá az államhatalom az itteniekre, Uludere lakosaira. Rendőrök zaklatnak bennünket, gyakoriak a letartóztatások. Meg akarnak törni.

A szigorú ellenőrzés miatt le kellett állni a csempészéssel is, pedig másból alig lehet megélni errefelé.

Wahid Encu: – A fiatalok csak lógnak, nincs semmi munkalehetőségük. Tönkrementek a gazdaságok, nem tartanak állatokat. Gyárak sincsenek. Nincs munka.

Şirnak tartományban autózunk, ezen a vidéken a lakosság többsége kurd. Éveken át harcolt a török hadsereg a betiltott PKK, a Kurdisztáni Munkáspárt fegyvereseivel.

2013-ban tűzszünetet kötött a két fél, és ezzel békésebb időszak kezdődött. Ám ez a viszonylagos nyugalom egy csapásra véget ért a júniusi választások után. A hadsereg újra bombázza a hegyvidéket, ahol a PKK állásait sejti.

A tartomány székhelyén, Şirnakban véres összecsapások kezdődtek.

Leyla Birlik a kurdbarát HDP párt politikusa, parlamenti képviselő. Azt mondja, hogy amióta Erdoğan elnök pártja elvesztette abszolút többségét a parlamentben, a török államot már csak a rendőri–katonai elnyomó gépezet képviseli Şirnakban.

A rendőrség és az elszakadásért harcoló kurd fegyveresek összetűzései csatatérré változtatták a várost. A hullaház egyfolytában tele van. Október elején a sógorát is megölték a rendőrök – mondja Leyla, és hátborzongató fényképeket mutat. Haci Lokman Birklik golyó-lyuggatta holttestét egy páncélozott kocsi után kötötték, és végighúzták az utcákon. A fotókat maguk a rendőrtök készítették, és tették fel az internetre.

Leyla Birlik: – A választási sikerünk nagyon nem tetszett a kormánypártnak, az AKP-nak. Június 7-e óta egyre fokozzák az erőszakot, hogy megsemmisítsék mindazt, amit elértünk. Minden módszert bevetnek: rendőrök zaklatnak bennünket, letartóztatják az embereinket, bombázzák a kurd hegyvidéket. Lecsapnak az ellenzékiekre, a HDP tagjaira, mindenkire, aki kiáll a kurd szabadság ügyéért. Amit Hacival tettek, az nem az első eset volt. Többször is előfordult, hogy kurdokat lefejeztek, vagy a holttestüket végigvonszolták a városon. Mi már láttunk ilyet, ismerjük ezt, és el is mondtuk a nemzetközi közvéleménynek. De csak most először láthatja az egész világ, mert az állambiztonságiak maguk fotózták le.

Şirnak lakói arról beszélnek, hogy az államhatalom minden nap, minden módon nyomást gyakorol rájuk. Egy hivatalnokkal találkozunk, aki nem kurd, hanem török – ez megszokott dolog a kurd többségű tartomány közigazgatásában. Nem árulja el a nevét, és nem mutathatja meg az arcát sem, mert a török közalkalmazottaknak törvény tiltja, hogy szóba álljanak a sajtóval. Azt mondja, a kurdok diszkriminációja általános, a várost a félelem igazgatja.

Eylem: – Délután 5-től az emberek már ki sem merészkednek az utcára. Hogy miért? Mert félnek. Páncélosok cirkálnak a városban, felfegyverzett katonákkal és rendőrökkel. Az ujjuk mindig ott van a ravaszon, bármikor tüzet nyithatnak a járókelőkre, akár véletlenül is. Az embernek az az érzése támad, hogy bármit büntetlenül megtehetnek. És hogy ez ellen semmit sem lehet csinálni.

Újabb 40 kilométer, és megérkezünk Cizre városába. Ez a PKK-hoz közel álló Forradalmi–Hazafias Ifjúsági Mozgalom (YDG-H) fellegvára. Cizrében hónapok óta ostromállapot van. A lázadók barikádokat emeltek, lövészárkokat ástak a város több pontján, hogy megakadályozzák a hadsereg benyomulását.

21 civil halt meg az összecsapásokban. A véres harcokat 9 napos kijárási tilalom követte, egész városnegyedek pusztultak el.

Egy helyi jogvédő szervezet vezetője szerint a török biztonsági erők tehetnek mindenről, ők ölték meg az embereket, ők rombolták le a lakóházakat.

Emirhan Uysal: – Orvlövészeket telepítettek magasan fekvő pontokra. Azok meg válogatás nélkül lőttek az emberekre. Volt, akit az utcán öltek meg, a háza előtt, sőt olyan is, akit a saját lakásában lőttek agyon.

Helybeliek vesznek körül bennünket. Arslan körbevezet, hogy megmutassa a műhelyét – pontosabban azt a keveset, ami megmaradt belőle.

Arslan Bahar: – Török gyártmány. Tessék, rá is van írva. Ilyen nincs, sehol a világon nem támadnak így a polgári lakosságra, ez tilos! Megpróbáltam létrehozni valamit. Megnyitottam a műhelyemet, ezt a kis varrodát. Voltak álmaim, voltak terveim. De Erdoğan mindent tönkretett.

Egy másik városrészben fiatal fegyveresek járőröznek. Éjjel-nappal az utcán vannak; azt mondják, azért, hogy megvédjék a civileket a hadsereg és a rendőrség támadásaitól. Egyedül magukra számíthatnak, mert az államhatalom nem biztosítja a jogokat, a szabadságot és a biztonságot. Csak akkor teszik le a fegyvert, ha újrakezdődnek a béketárgyalások.

– Rakétákkal és páncélosokkal támadnak ránk. Nincs más választásunk, meg kell védenünk magunkat és a népünket. Nem akarunk háborút, békét szeretnénk. A fiatalok szebb jövőben akarnak élni. Követeljük, hogy az állam azonnal fejezze be a zaklatásunkat!

Bahram is szebb jövőről álmodik. A családja gyászol. Az egyik orvlövész golyója eltalálta Cemilét, a kishúgát, aki a kertben játszott. Talán meg lehetett volna menteni a tízéves kislány életét, de a várost körülzárták, és a mentőautót sem engedték be. Cemile belehalt a sérüléseibe. A hűtőszekrényben kellett őrizniük a gyerek holttestét, amíg végre eltemethették.

Bahram Çağırga: – Nem vihettük kórházba. Még a végtisztességet sem adhattuk meg neki. Mindenkire lőttek, aki csak kilépett az utcára.

23 évvel ezelőtt már érte találat a lakóházat. Akkor a család 7 tagja halt meg. Bahram végre békét akar.

Bahram Çağırga: – Elkeserítő, hogy egyre csak a halált látjuk, a pusztulást. Mindkét oldalon. Abba kell hagyni a vérontást, az öldöklést. Hogy többé egyetlen anyának se kelljen siratnia a gyermekét. Cemile már a nyolcadik halottunk a családban, másokat megnyomorítottak. Hiába mondjuk, hogy a háború nem old meg semmit. Békét akarunk!

A szerkesztőség ajánlata

A következő cikk
A lengyelek és a menekültválság

insiders

A lengyelek és a menekültválság