rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Találkozás Börcsök Enikővel


világ

Találkozás Börcsök Enikővel

Együttműködésben a

Fájdalmas, felkavaró találkozás zajlik a Pesti Színház színpadán. A „világ legszebb szerelmes története”, Nádas Péter Trilógiájának ez a része 36 éve született, a benne elmesélt történet fél évszázados. Egy fiatalember és apjának egykori szerelme találkoznak, és az együtt töltött idő alatt megelevenedik a múlt, az asszony szenvedéstörténete. Mindaz, ami az apa öngyilkosságához vezetett.

„Ő ment egyenesen, át, nem nézett vissza, ő nem, csak láttam, valamit előhúz. A zsebéből húzta elő. Ez volt a búcsúzás. Állítólag ez a legbiztonságosabb, a szájába lőtt. Hát befejezte az életem.”

Nádas Péter egykor tiltólistát is megjárt drámájának ősbemutatója 1985-ben volt a Pesti Színházban, Ruttkai Éva és Hegedűs D. Géza főszereplésével, Valló Péter rendezésében.

Három évtized telt el a mostani premierig, melynek időpontja október 23-a, az 1956-os forradalom kitörésének évfordulója, fejet hajtva a kor áldozatainak emléke előtt. Az előadás rendezője Eszenyi Enikő.

A Találkozásban együtt mozognak rétegek, a szöveg és Vidovszky László zenéje együtt alkot egészet. Eszenyi Enikő izgalmas, új formákkal való kísérletezése maximális koncentrációt igényel muzsikustól, színésztől, operatőrtől (!) egyaránt. A kisebb szerepeket játszó, hús-vér valójukban csak a tapsrendnél megjelenő művészek érdeme legalább akkora, mint a kétórás előadást a vállán vivő Börcsök Enikőé és Király Dánielé, az ő kettősükkel éljük újra az ötvenes évekbeli tragédiát, nézünk szembe a múlttal, és próbálunk feloldozást adni a bűnösöknek.

Az asszony, Mária szerepét játszó Jászai Mari-díjas színművésszel, Börcsök Enikővel két nappal a bemutató előtt beszélgettem.

Tragédia szünet nélkül: ez a Találkozás alcíme. Két órán át egyetlen percre sem szabadulni ebből a mázsás súlyú helyzetből, amiben egymás után tépődnek fel a sebek, elképesztően megterhelő színészi feladat. Hogyan lehet rá felkészülni? Fel lehet rá készülni egyáltalán?

BE: Dehogy lehet. Egy idő után, főleg mikor az ember már tudja a szövegét, a próbák alatt “behúzza” a történet. A „tragédia szünet nélkül” nemcsak az előadásra vonatkozik, hanem ennek az asszonynak az életére is, ami egy szünet nélküli tragédia volt. Nekem ezen az életen kell valahogy végigmennem, az életét kell valahogy kibírnom. A túlélésről, arról, hogy valaki minden helyzetből ki tud lépni, volt és van egyfajta elképzelésem, hiszen én magam is nagyon sok mindenen keresztülmentem. De ilyenfajta poklokat, mint a darabbeli Mária, szerencsére soha nem jártam meg. Ezért azt gondolom, hogy ehhez képest az én életem milyen könnyű, és boldog vagyok, hogy most élek, hogy így élek, hogy van dolgom, munkám, párom, férjem, hogy mindenem megvan. Felfoghatatlan, hogy hogyan lehet ezt a kínt túlélni és utána még élni benne 25 éven át.

Gondolom, amiatt is máshogy viszonyul az egészhez, hogy tudja, ezek a borzalmak valaha, valakikkel valóban megtörténtek.

BE: Persze. Ez itt most nyilván fikció, de rengeteg az igaz történet benne. Mária alakja több ember, több nő történetéből van összegyúrva. Amikor végiggondolom, hogy minden egyes részlete megtörtént eseményen alapul, ahogy Nádas Péter mindent elmesélt nekünk, hogy ki volt az a nő, hogy nézett ki az a sok-sok nő… akkor valahogy máshogyan viseli meg az embert.

A próbaidőszak alatt járt a Terror Házában is, ugye?

BE: Igen. Én személy szerint évek óta ott lakom a közelében, nyilván az sem véletlen, hogy magamtól nem mentem oda soha. Most viszont elmentünk, és ennek a látogatásnak a legvégét én már nem bírtam ki. Mert tudtam, éreztem, hogy már látom, hogy elég, mert már tudom. Az utolsó 25 percről, a legborzasztóbb részéről ki kellett rohannom. Igen ám, de nem találtam a kijáratot, sokkot kaptam, pánikrohamot. Nem tudtam, hogy akkor ez most hogy lesz, amikor majd játszom, akkor ezek az élmények mindig fel fognak szakadni? Mostanra már sikerült valahová eltenni magamban.

Eszenyi Enikő nem először rendezi Önt, de ilyen nagy lélegzetű közös munkájuk nem volt még.

BE: Hát igen, ezt a kiemelt odafigyelést, ezt a rettenetes közelséget, ami azért nagyon összehoz minket ez alatt az öt hét alatt, hiszen ez idő alatt gyakorlatilag végig erről beszélünk, ezt most éltük át először. Ismerjük egymást huszonvalahány éve, de igazán közel ez hozott minket, és várhatóan ezután talán kezdődik valami igazán új korszak a mi életünkben. Azzal együtt, hogy teljesen különbözőek vagyunk, és mégis valahogyan találkozunk, tudunk találkozni, mint két alkotó. Ő hagy engem, én hagyom őt, és mindig találkozunk valahol és ennek örülünk (nevet).

Téli utazás, Mikve, Kvartett, a Viharsarok című film és most a Találkozás. Főbb munkái az elmúlt időszakból. Egyik sem könnyed élettörténet. Hogyan lehet ezeket ép ésszel kibírni?

BE: Valahogy megtalálnak ezek a szerepek. Szerencsére az életemnek mindig abban a szakaszában jön egy-egy ilyen feladat, amikor kell róla beszélnem. Mindig akkor kap el, amikor nekem is lélekemelő. Nem a pusztulást érzem benne, nem azt, hogy elvesz tőlem, hanem inkább azt, hogy hozzám ad. Méghozzá nagyon sokat, mert annyira érzelmes történetek, hogy az ember csak gazdagodik tőlük.

Színházi est keretében foglalkozott az autizmussal, és játszott a Rákospalotai Leánynevelő Intézet két fiatal lakójával is. Ön szerint miért fontos a színház nyelvén beszélni ezekről a dolgokról?

BE: Érdekelnek azok a dolgok, amikről kevesebbet tudunk. A színésznek a színház mindig egy védőburok marad, történjék körülöttünk akármi. Ha beteg vagy, ha a gyereked beteg, ha baj van, megoldódik attól, hogy színházban dolgozol. És egy idő után az ember elfelejti, hogy miközben reggel 9-től este 11-ig itt bent van, odakint süt a nap, emberek sétálnak, táncolnak, szenvednek. Engem mindig érdekelt hogy ezen a talmi dolgon kívül mi van még? A színház arról próbál beszélni, ami kint történik. De ha nem látjuk ami kint történik, akkor mégis miről akarunk beszélni? Hogyan? Ezért keresem azokat a helyzeteket, amik kinyitják a szívemet, a lelkemet, az agyamat mások felé, hogy azt próbáljam megmutatni, ami valóban az emberek története. Nem egy író képzelete, hanem a valóság maga.

A Mikve című előadásban néhány hónapja már nem azt a szerepet alakítja mint korábban. Beszélhetünk erről a fájdalmas beugrásról? Milyen gondolatok kavarognak Önben, amikor Shoshanaként (az áprilisban elhunyt Pap Vera szerepe volt – a szerk.) lép a színpadra?

BE: Mire lehet ilyenkor gondolni? Nézzen ide, most itt ülök a Vera asztalánál. Ez a Vera asztala volt. Ez a fiók a Veráé, ezt nekem ki kellett pakolnom. Ez a Vera helye. Többször itt vagyok mostanában, de azokon az estéken, amikor a Mikve megy, egy öltözővel odébb készülök. Ez a hely olyankor üres. Ez az ő helye. Az a szerep az övé. Játszhatom én Shoshanát akárhogy, soha az életben nem lesz az én szerepem, akármennyire is van vele mondanivalóm. Hallom Vera hangját, mindenki hallja a hangját, tudjuk, honnan jött be, hová ment. Nem tud az a szellem kiköltözni onnan. Időnként belém bújik, néha érzem előadás közben, hogy ez most pont ugyanaz a pillanat, mintha vele történne… Próbálom azt csinálni, ami a dolgom, játszani a legjobb tudásom szerint. És közben itt van a Vera – mondja mosolyogva és könny csillog a szemében.

Fotók: Dömölky Dániel

A szerkesztőség ajánlata

A következő cikk

világ

Magával ragadó képeken Budapest