HIRDETÉSElőször is, tisztázzuk. Ez nem Macbeth. Hanem Makbett. És Ionesco, nem Shakespeare. De a hatalom körül forog minden, most is. A félig román, félig francia író tollából 1972-ben született mű félelmetesen aktuális és abszurd egyszerre. Dráma és bohózat egyben. Rekeszizomgyilkos, de olykor felszisszenünk, majd újból a könnyeinket törölgetjük a röhögéstől, a végén pedig… Komolyan aggódhatunk a jövőnk miatt.
A „mesejáték, rajzfilm, horror és színház” mixtúrájaként fémjelzett előadást, Eugène Ionesco darabját szeptember 24-én mutatták be az Átrium Film-Színházban, a Kultúrbrigáddal közös produkcióban. A rendező Alföldi Róbert.
Hogy mit tudunk meg ebből a Makbettből? Azt, hogy cseberből csak vederbe, diktatúrából csak még rémesebbe, valami „világcsászárságba” vezethet az út. Mert a hatalom bizony mérgező: aki csak belélegzi, elveszett. Ha letüdőzte, pláne.
Hogy a szereplők és a cselekmény hasonlósága, urambocsá egyezése a valósággal csak a véletlen műve lehet? Na, ez itt kizárt. Véletlenek nincsenek.
Szemfájdítóan narancsszínű a díszlet, a szereplők túlzott arcfestése, a fekete (vagy éppen piros) „túlkontúr” a szemek körül, a piros fülek (smink: Vég Attila), a rengeteg művér és egyéb testnedvek, az eltúlzott mozdulatok (Gergye Krisztián koreográfiája), a felnagyított gesztusok fergeteges groteszket, durva szatírát adnak.
Duncan, az alacsony növésű király országában “a reformok működnek”, de persze vannak, akik jobban csinálják, vagy legalábbis meg vannak győződve arról, hogy jobban csinálnák. Banco és Makbett, miután egyikük sem jutott elég kegyhez és áhított pozícióhoz, összeesküvést eszelnek ki a zsarnok ellen és ebben még annak neje, a Lady is partnerük lesz. Sikerül is eltenniük láb alól Duncant, de… Két dudás egy csárdában nem maradhat. És mivel a túlmozgásos Makbett számára az ölés a legegyszerűbb megoldás, az ügyefogyottabb Bancónak (is) halnia kell. Az udvartartás rettegve rendezkedne be az új uralkodói érára, ám ekkor jön az újabb nem várt fordulat. Pontosabban egy eltitkolt fiú, Macol, aki kiüti a trónról Makbettet. Így lesz az ország mostantól egy külföldön tanult ficsúré, akinek első programbeszédéből világosan kiderül: ki itt él, hagyjon fel minden reménnyel, mert még az eddigieknél is borzalmasabb rémuralom jön.
Makbett szerepében Orosz Ákos bravúrosan hozza a hiperaktív, hatalommániás talpnyalóból lett új – mint aztán kiderül, pünkösdi – királyt. A Duncant alakító Hevér Gábor szófordulatai, mimikája félreérthetetlenül a mai magyar országirányítót idézik. Ahogyan kísértetiesen emlékeztet valakire a Bancót játszó Bányai Kelemen Barna is. De vajon kire…?
Lady Duncan és a cselekményt ügyesen kanyarító egyik banya szerepében az Örkény Színház oszlopos tagja, Kerekes Éva remekel, aki most először játszik Kultúrbrigád-produkcióban. A Lady tökéletesen kontrázó komornája (és a másik banya) Parti Nóra. Szatory Dávidot és Fábián Szabolcsot Candorként és Glamiss-ként, két szerencsétlenkedő rebellisként láthatjuk a legelején, hogy aztán később még több más szerepben térjenek vissza.
Krum Ádám Ószeresként többször végigsétál a színen, portékáját kínálva, ami nem más mint dobozos almalé. Olyan, ami hatásos félelem ellen. Amitől a színpadra többször betévedő szerencsétlen nőnek (Bercsényi Péter) is elmúlik a lámpaláza, és amit a királyváltást megélő, rettegő udvarnép is meg-meghúz. És ami a darab vége felé egyre drágább lesz.
Hogy is szól az előadás mottója? “A jelen nem képes legyőzni a múltat, ezért a jövő sokkal rosszabb lesz, mint bárki is gondolná”. És nem tehetünk ellene semmit. Legfeljebb ihatunk egy kis almalevet. Hogy legalább a félelem kivesszen belőlünk.
Fotó: Átrium Film-Színház/Kultúrbrigád