A Musica webes különkiadásában további interjúrészleteket talál a William Christie-vel, azzal az amerikai művésszel, aki újra felfedezte a francia
A Musica webes különkiadásában további interjúrészleteket talál a William Christie-vel, azzal az amerikai művésszel, aki újra felfedezte a francia barokk zenét. Az idős mester a Musica műsorából kimaradt részekben a kertekhez való viszonyáról beszél.
- Nagyon korán lett egy kertem, tulajdonképpen a neveltetésem része volt. Amikor kamasz lettem, azon kaptam magam, hogy kerteket látogatok, kertekről olvasok, vagyis nem csak azzal töltöttem az időmet, hogy zenét hallgattam, hanem azzal is hogy kerteket látogattam.
- Huszonegy-huszonkét évesen sikerült tisztába jönnöm azzal, mi is az életemben a két legfontosabb örömforrás, vagy szenvedély, ha úgy jobban tetszik. Ez a kert, amit a semmiből hoztam létre, már évek óta a fejemben volt, és amikor úgy találtam, hogy képes vagyok elkezdeni a munkát, ez ezerkilencszáznyolcvanötben volt, elkezdtem beletenni minden ötletet, ami huszonöt-harminc évnyi álmodozás során felgyülemlett.
- Kezdetben kicsit vonakodtam rámondani erre a kertre, hogy ez tényleg én vagyok. Kicsit úgy néz ki, mint egy tipikus franciakert, de az olasz műkertészet is hatással volt rám, elrendezésében az olasz manierista kertekre hasonlít, legalábbis ezeket a hatásokat akartam beépíteni. Ez a kert egy egyveleg, amelyben nagyon erősen jelen van a személyiségem. Olyan dolgok gyűjteménye, amelyek szerintem jól összeférnek és harmonizálnak egymással, de forrásukat tekintve a tizenhetedik századi olasz kertektől a tizenkilenc századi angol-amerikai kertekig terjed a skála. És persze van egy csomó új dolog, amit én találtam ki.
- A természet szeszélyes. Ha az ember kertész, az olyan, mintha egy nagyon rendetlen gyerek szülője lenne. A természet szeszélyességéből következik, hogy az idő is lehet rossz, ami a nagyszerű kerti fesztiválomat teljesen el is ronthatja. De a természet az természet, az embernek meg kell birkóznia az ilyen helyzetekkel.