rendkívüli hír

rendkívüli hír

Menekültnek és riporternek is új helyzet a lezárt határ

A drótok eldeformálódtak, takaródarabok, de még gumikesztyűk is lógnak rajta.

Éppen ezt olvassa:

Menekültnek és riporternek is új helyzet a lezárt határ

Betűméret Aa Aa

Napos szeptemberi délelőtt érkezünk a magyar-szerb határra, abban bízva, hogy akadálytalanul átjutunk. Hiába: a röszkei átkelőnél hatalmas torlódás, idegesen telefonáló autósok. A kevésbé jólértesült újságírók egyelőre a határ innenső oldalán ragadtak, amit hatalmas fémkapuval zártak le, olyannal, amin még rács sincsen.

A rendőrök félkörívben felállnak, és már a kerítéshez sem engedik oda a stábokat, attól mintegy 50 méterre kell megpróbálni dolgozni. De így is filmez, fotóz mindenki: a drótakadályon keresztül is látni, hogy a határ túloldalán menekültek százai érkeznek a kapuhoz.

Miközben autósok, dolgukra igyekvő emberek és tévéstábok várják türelmetlenül, hogy átjuthassanak Szerbiába, a túloldalon éhségsztrájk kezdődik. Itt hiába próbálkozunk, csak a menekültek egyre dühösebb kórusát halljuk.

Visszamegyünk oda, ahol már jártunk délelőtt: a kerítés azon szakaszához, amit hajnalban átvágtak, és amit a katonák éppen akkor foltozgattak, amikor megérkeztünk.

A nap hétágra süt a határmenti kertekben, mintha minden rendben lenne… Egy kanyar után azonban más világba csöppenünk: feszül a pengés drót, katonai terepjáró halad el mellettünk, rendőrök járőröznek. Egy kisebb dombon terepruhába bújt emberek csoportja áll és figyel minket, távcső villan felénk.

A túloldalon, ott, ahol már a három méter magas határzár is kész van, feltűnik néhány menekült. Ernyedten, szinte már csoszogva haladnak. Amikor meglátnak minket, vízért kiáltanak. Átdobunk nekik két üveggel. Azt kérdezik tőlünk, hány kilométer még az átkelő. Mondjuk 1-2, nem sok. De már nem lehet átmenni, mondjuk nekik. Nem vagyunk benne biztosak, hogy felfogták.
Jön még két férfi. Az egyik szíriai, a másik iraki. Ez utóbbit kérdezgetem, de látszik rajta, hogy fáradt, a végsőkig kimerült.

Egyszer félre is értjük egymást. Hiába, nem könnyű a drót- és nyelvi akadályokon át beszélgetni. Mutatok a kerítésre: mit gondolsz erről itt? Esetlen és szándékosan egyszerű indító kérdés, bízom benne, hogy majd megtudom, hogy ki ő, honnan és miért jött, hová tart. Körülnéz, és azt mondja: ez itt csodálatosan szép. A környezetre érti. Magamban elmosolyodom: ez az arab ember a pengés dróton keresztül társalogva egy pillanatra olyan hangulatot teremtett, mint amilyen akkor lenne, ha a házamban fogadnám vendégként.

Aztán megérti, hogy a kerítésről van szó. Vagy úgy, az szörnyű, elegük van. Elindulnak.

Odagurul mellénk egy rendőrautó, a sofőr megkér minket: ne dobáljunk át semmit, mert ha közel jönnek az emberek a dróthoz, nekik intézkedniük kell. Látni rajta, hogy csak muszájból mondja. Eloszlik a vendégszerető hangulat.

Inkább egy olyan szakaszhoz megyünk, ahol nincs háromméteres kerítés. Látszik, hogy azokban a hetekben, amikor a fél világ a GYODA (gyorstelepítésű drótakadály) hiábavalóságán élcelődött, sokan átmásztak rajta. A drótok eldeformálódtak, pihék, tollak, takaródarabok, de még gumikesztyűk is lógnak rajta.

Vonulnak sorban az emberek a túloldalon. Repülnek a vizek, hálásan fogadják. Katonák csajkával hoznak nekünk kávét. Jólesik.

A távolból felhangzik a kapunál tüntetők kántálása. Újabb csoport tűnik fel, csendben, lassan jönnek. Öregember, fiatal apa, fejkendős asszony, kamasz lány, kisfiú. Leülnek az árnyékba megpihenni, pár lépésre tőlünk.

Mi őket nézzük, ők minket. A másik oldalról.