rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Menekültek között - tudósítás a Nyugati térről


Magyarország

Menekültek között - tudósítás a Nyugati térről

“Ez egy mesterségesen gerjesztett humanitárius katasztrófahelyzet, semmi értelme azon kívül, hogy a plakátkampányt igazolja” – ért egyet több segítő a Nyugati pályudvar főbejárata előtt táborozó csaknem száz menekült láttán. A lépcsőkön többnyire csoportokban ülő, fekvő fiatalok és családok láthatóan várnak valamire, vagy valakire. És láthatóan nagyon fáradtak. Túlnyomó többségben afgánok, és szírek. Az egyik segélyszervezet munkatársa szerint az afgánokat kevésbé viseli meg a kilátástalan vándorlás Európa felé, mint a szíreket, akiknél még friss a trauma. Ennek valószínűleg az az oka, hogy míg Afganisztánban csaknem negyven éve, addig Szíriában “csak” három éve van háború. Bár a tömeg láthatóan békés, a látvány sokak számára ijesztő, többen szidják őket. A kisebb-nagyobb csomagok között dekkolók előtt időnként feltűnik egy-egy önkéntes segítő, aki zsákból ruhát, vagy a vészvillogóval hirtelen fékező autó csomagtartójából ásványvizet oszt.

Egy menekültekkel húsz éve foglalkozó szervezet vezetője szerint nemcsak a menekült lett több, hanem a rendőrség is “váratlanul” hatékonyabb lett. Az európai egyezmények szerint mindenképpen abban az országban kell megindítani a menekültügyi eljárást, amelyikben elfogták őket. Ennek a hátulütője, hogy ugyanebbe az országba kell őket visszatoloncolni, ha a magyar hatóságok hivatalos végzése előtt átlépik a határt, és máshol fogják el őket. (Ezt a Dublin III rendelet tartalmazza.) A szakemberek szerint ezzel a baj ott van, hogy a magyar kormány nagy elánnal betartatja ugyan a határvédelmi intézkedéseket, viszont a háttérapparátus tehetetlen, felkészületlen, az önkéntesek munkája pedig nincs koordinálva, sokszor eldolgoznak egymás mellett, vagy egymás tudta nélkül.

Afgán tolmácsunk folyamatos akcióban van, a menekültek közül sokan nem beszélnek más nyelven. Sokan pedig nem is akarnak beszélni, mert félnek, nem tudnak különbséget tenni hatóság és önkéntes segítők között. Utóbbiak nehezen igazodnak ki a zűrzavaros helyzetben, a pályaudvaron több szervezet hivatásos és önkéntes szociális munkásai próbálnak segíteni.

A profi segítők felhívják a figyelmet, hogy nagy károkat lehet okozni a felelőtlen önkénteskedéssel. Minderről a Helsinki Bizottság is kiadott nemrég egy állásfoglalást. Erről a kormány nem tartott sajtótájékoztatót, jellemzően a Facebookon terjed. Pedig életeket menthet. Egyebek mellett arra hívja fel a figyelmet, hogy senki ne szállítson menekülteket, ne fogadja be őket, ne adja kölcsön a telefonját, ne adjon rossz tanácsokat, amik később a menekült kárára válnának. Egyáltalán nem szabad őket biztatni a határ engedély nélküli átlépésére, átvinni őket pedig egyenesen bűncselekmény.

A napokban eltűntek a melegételt osztók, ami a kánikulára és a jószándékú, de bizonytalan eredetre tekintettel érthető. A keretek erősen kötik a segítők kezét, így a tevékenységük elsősorban az információadásra, mentőhívásra korlátozódik. A menekültek többsége ugyanis menne tovább egyből, elsősorban Németországba, anélkül, hogy megvárnák a kötelező menekültügyi elbírálást. A határmenti fogdákból az ujjlenyomatvétel után a legtöbben valamelyik befogadóállomásra érkeznek, és vagy itt, vagy egy másik állomáson kell megvárniuk a személyre szabott kérelmük szerinti eljárást.

És itt jön a bökkenő.

Az ottani hivatalnokok ugyanis a kezükbe adnak egy magyar nyelvű végzést arról, hogy 24 órán belül melyik menekülttáborban kell jelentkezniük. Erről jó esetben kapnak egy vaktérképnél alig jobb minőségű csatolmányt, és egy igazolást, amivel azon 24 órán belül a MÁV ingyen utaztatja őket a helyjegy nélküli járatokon. A több hónapja, alkalmasint több éve úton lévő, kimerült emberek ugyanakkor nem tudnak tájékozódni a pályaudvarok és a helyi szokások között, a legtöbb esetben ez okozza a torlódást és a tömeget a fővárosi pályaudvarok előtt.

Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy nagyon nagy számban eszük ágában sincs megvárni semmilyen végzést, illetve átmenni másik táborba, egy cél van: minden maradék erővel és pénzzel tovább menni nyugatra, a vélt, vagy valós jobblét irányába. A várakozók azt mondják, hogy a magyar rendőrök sokkal empatikusabbak és együttműködőbbek, mint a szerbek, egy csapat fiatal ugyanakkor azt állítja, hogy Szegeden elvették a pénzüket, amiről igazolást ők nem kaptak. A pénzt ugyan átvitték a Fóti Gyermekvárosban kialakított szállásra, az ottani gyám azonban önkényesen bánik azzal, ők pedig igazolás híján tehetetlenek. Ugyanők arra is panaszkodnak, hogy nem tudják elzárni az értékeiket, gyakoriak a lopások, a panaszaikat pedig nem vizsgálja ki az orvos.

Az orvosi ellátással kapcsolatban az egyik szervezet munkatársa közben azt meséli, hogy volt orvos, aki a mentővel sürgősségi ellátásra bevitt menekülttől pénzt kért, amikor pedig az nem tudott fizetni, a “számlát” a kevésbé tájékozott szociális munkáson keresztül a szervezettel fizettette ki. Ez pedig teljesen törvénytelen. Egy kormányrendelet szerint ugyanis sürgősségi ellátásra mindenki jogosult, aki az ország területén van, így a menedékkérők is. Azt pedig a mentős dolga eldönteni a helyszínen, hogy a beavatkozás milyen minősítés alá esik.

A Nyugati pályaudvar előtt szinte nem is látni rendőröket. Két fiatal járőr megpróbál igazoltatni egy tízfős csoportot, de mire tolmácsot hívnak, hisz a rendőrök többsége nem beszél nyelveket, a csoport fele egyszerűen odébbsétál és eltűnik.

Kicsit odébb, a Jászai Mari téren a parkban ideiglenes tábor nőtt a füvön, a húszfős afgán csoport – a negyede kisgyerek – beleolvad a magyar hajléktalanok által amúgy is nyári átmeneti táborrá alakított parkba. A gyerekek a szökőkútban játszanak, vagy a helyi biciklis akrobatákat csodálják, a felnőttek a füvön és a padon táboroznak. Napok óta várnak. A szociális munkások tájékoztatóit megköszönik, tisztában vannak azzal, hogy már napok óta meg kellett volna érkezniük Vámosszabadiba, rezignáltak, de kedvesek. Nem mozdulnak. Várnak valakit. A többieket. Szinte mindegyikük ezt mondja. Várnak barátot, gyereket, rokont, nagybácsit, akárkit, akik “Inshallah” viszi őket tovább. “Nyilvánvaló, hogy az embercsempészre várnak” – mondja az egyik segítő.

Közben egy magyar hölgy jelenik meg, és a szociális munkásoktól érdeklődik, hol van az a beteg nő, akinek megégett a keze? Ő ugyanis doktornő, önkéntesen csapódott a segítőkhöz, segít ahol tud, minimális felszerelésével kötöz, fertőtlenít, lázat mér. A füvön egy törött lábú afgán férfi fekszik. A kérdésre, hogy kér-e orvost, elutasítóan odébbugrál. Nem kér segítséget. Elege van az egészből.