rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Srebrenica: Fájdalom és remény


világ

Srebrenica: Fájdalom és remény

A kelet-boszniai Srebrenica városa körülbelül 600 kilométerre fekszik Budapesttől. Hét óra autóval, dombokon völgyeken át – az idő páratlan, 35 fokot mutat a hőmérő. Kutyák fekszenek az utakon, élvezik a napsütést, nem törődve az autókkal. A gyerekek mosolyogva integetnek, sétálnak, játszanak az utcán. Ablak és ajtó nélküli házak, sok helyen félig lebombázott otthonok és aknamezők emlékeztetnek arra, hogy itt 20 éve háború volt.

A helyi általános iskolában összesen 300 diák tanul, szerbek és bosnyákok együtt. A történelemóra a második világháború után befejeződik. Gyakran a szülők sem beszélnek arról, hogy mi történt Srebrenicában.
Szombat késő délután a város nagyja már visszavonult. Öt fiatal önfeledten kosarazik az iskola előtti pályán. Egy magas szőke fiú mosolyogva mesél arról, milyenek a mindennapok. Darko 19 éves, szerb származású, idén érettségizett, és a szarajevói főiskolára készül szeptembertől. Barátai nem értik, miért akar a boszniai fővárosban tanulni. „Ez az otthonom, itt nőttem fel. Biztonságban érzem magam, itt békesség van, a város csendes, de tény: kevesen beszélnek arról, ami történt, a sebek még nem forrtak be. Az egyetlen hely, ahol az ember kicsit fellélegezhet, az a helyi kocsma, ott szabadon beszélgetnek idősek, szerbek, bosnyákok – mindenki jelen van.”

A 80-as évek második felétől Jugoszlávia súlyos válságba süllyedt. Az országot felemésztette a gazdasági, politikai és legfőképpen az etnikai feszültség. Először Szlovénia és Horvátország, majd Bosznia-Hercegovina is kikiáltotta függetlenségét (1992. március 1-jén). A köztársaságon belüli szerb, horvát és bosnyák közösség konfliktusai miatt egy hónappal később véres polgárháború tört ki. Az egyik legsúlyosabb vérengzés Srebrenicában történt, ahol a boszniai szerb erők több mint nyolcezer muszlim vallású bosnyák férfit és fiút mészároltak le. A holttesteket tömegsírokba temették, majd később – a nyomok eltüntetése érdekében – földgyalukkal kihantolták, és újabb tömegsírokba rejtették a maradványokat.
2015. július 11-e van a Potocari emlékhelyen eltemetik a nemrég azonosított 136 áldozat földi maradványait. Rendőrök minden ötödik kilométerkőnél, luxusautók az egyik oldalon, régi összetört kocsik a járda másik oldalán.

A mészárlás emléke ma is heves érzelmeket vált ki szerbekben és bosnyákokban. A Szerb Köztársaság a mai napig nem ismeri el hivatalosan, hogy Srebrenicában népirtás volt. A Hasic család férfi tagjai a főleg szerbek és bosnyákok által lakott, Szerbia és Montenegró határán elhelyezkedő Szandzsák tartományból származnak. Büszkén fényképezik egymást, és felváltva mesélik, miért jönnek el minden évben Potocariba. „Itt fekszenek a testvéreink, és borzasztó nehéz ezt kimondani, de túl kell ezen lépni. Meg kell tanulni közösen, együtt élni. A franciák és a németek is leülnek egy asztalhoz, nekünk is ezt kell tennünk, viszont ehhez az is szükséges, hogy a szerbek ismerjék el, hogy itt népirtás volt.”
50 ezer ember és 90 külföldi delegáció vett részt a Srebrenica 20-ik évfordulójára megrendezett emlékünnepségen. A megemlékezésre elment a szerb kormányfő, Aleksandar Vucic. Jelenléte mély fájdalmat és indulatokat hozott a felszínre: kifütyülték, sértegették, majd műanyag palackokkal, cipőkkel és kövekkel dobálták meg.
A 16 éves Samil és családja Trepcéből érkezett, az árnyékban a földön ülve vitatják meg az eseményeket. Édesapja sokszor heves mozdulatokkal magyarázza a fiának, hogy mit mondjon, de a fiú pontosan tudja, miért vannak itt. „Meg kell mutatnunk, hogy nem felejtünk. Élhetünk egymás mellett, de sosem fogjuk elfelejteni a történteket, és nem fogjuk szeretni egymást. Szerbia hatalmas fájdalmat okozott nekünk.

Két muzulmán nő némán, lehajtott fejjel sétál a sírok között. A fiatalabb, a 18 éves Aldina Szarajevóból érkezett, és azt mondja, belefáradt abba, hogy állandó vitatkozni kell. „Szeretném, ha barátság lehetne szerbek és bosnyákok között, de a nagymamám erről hallani sem akar, a nagypapámat itt ölték meg, itt van eltemetve.”
A fővárosban lévő 11/7/95 nevű galériában sok száz fekete-fehér fotón gyerekek, fiatalok, öregek, szomorú tekintetű és ráncos arcú férfiak néznek vissza a látogatókra. Valamennyien Srebrenicában vesztették életüket. Szarajevóban ezen a forró nyári éjszakán nemcsak a galériában lévő képek, a falakon lévő sorok, hanem a kávézók, a pulóverekre felragasztott feliratok és virágok arra emlékeztetnek: „Sose feledjük Srebrenicát”!

Illés Mária-Dominique

világ

Menekültek, nyugaton dolgozó magyarok és turisták az éjszakai vonaton