rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Szalóki Ági sikere a tokiói Cotton Clubban


világ

Szalóki Ági sikere a tokiói Cotton Clubban

Szalóki Ági a legtöbb eladott lemezzel rendelkező magyar előadó Japánban. A sokoldalú énekesnőtől a Karády-album a legnépszerűbb, és ehhez köthető a rangos meghívás a tokiói Cotton Clubba, a világ egyik legnevesebb dzsesszklubjába. Szalóki Ágit és zenekarát egyből beszippantotta Japán, akadtak zenészek, akikkel külön is felléptek.

A közös koncertek mellett a Tokiói Zeneművészeti Egyetemen több száz fiatal művésznek tartott délutáni kurzust. Bartók és Kodály fonográfhengereitől Rost Andrea és Kocsis Zoltán felvételein át egészen Dresch Mihály vagy a Kerekes Band zenéjéig érzékeltette, hogy milyen lehetőségeket rejt egy-egy tradicionális dallam. Erről éppúgy beszélgetünk, mint a Cotton Club hangulatáról, vagy a világ egyik utolsó hétemeletes lemezboltjáról.

- Véletlenül tudta meg, hogy a magyar előadók közül önnek jelent meg a legtöbb lemeze Japánban?

- Igen, teljesen véletlenül. Magam is meglepődtem, hogy a japánok szeretik a dalaimat. Elsőként 2006-ban jelent meg Japánban a Hallgató című etnojazz album, majd 2007-ben a Cipity Lőrinc, 2008-ban pedig a Karády-lemezem, amelyet további 5 albumom japán megjelenése követett. Ebből adtak el a legtöbbet, ezért a japán kiadó azt kérte, hogy ha ott lépek fel, ezzel debütáljak az ottani közönség előtt.

- Vajon miért a Karády-dalok tetszettek a legjobban a japánoknak?

- A borítója annyira szép lett, hogy az biztos segítette az eladást. 6-8 ezer példányban vették meg, aminek azért örülök, mert Japánban elképesztően nagy a választék. Ott még vesznek cédét az emberek, ezért minden nemzet előadói szívesen utaznak oda fellépni. A világon az utolsó fejlett ország, ami nagyra értékeli és megbecsüli a zenészeket, és vásárol cédét.

- A világ nagyvárosaiban már rég leáldozóban van a lemezboltoknak, a többemeletes londoni lemezpaloták is összezsugorodtak. A technikai újításokat elsőként használó japánok még mindig vesznek cédét?

- Tokióban még mindig szívesen térnek be a vásárlók a hétemeletes Tower Records lemezboltba. Szerintem minden zenésznek érdemes ide betérnie, egy földi paradicsom, ahova én hónapokra beköltöznék. Olyan, mint egy hatalmas nagy zenei könyvtár.

- Más magyar előadótól is látott a polcon Japánban megjelent albumot?

- Igen, hogyne. Dzsessz, népzenei és világzenei előadóktól. A zeneszerető japán közönségre jellemző, hogy alaposan utánanéznek annak, ami érdekli őket. Ha megismerkednek például egy országgal, érdekli őket a zenéje is, sőt, szívesen megismerik a szomszédos országok zenéjét is. Ezt tapasztaltam az újságíróknál is, nagyon felkészült és érdeklődő volt az összes japán riporter, aki interjút csinált velem.

- Még azt is tudták, hogy ki volt Karády Katalin?

- Nem, de érdekelte őket, és rákérdeztek. Tisztában voltak nagy vonalakban a magyar történelemmel, a huszadik századi eseményekkel mindenképp. Azzal is tisztában voltak, hogy mi Magyarország és Erdély viszonya, és nem csak azt tudták, hogy ki volt Bartók és Kodály, de azt is, hogy kicsoda Szakcsi Lakatos Béla és Dresch Mihály. Volt, aki Bacsó Kristófot is ismerte. Jól esett, hogy sok ezer kilométerre tőlünk vannak zeneszeretők, akik odafigyelnek ránk.

- A tokiói Cotton Clubban fellépni olyan, mintha a londoni Ronnie Scottba kapna meghívást egy előadó. A közönség tudja, hogy bármelyik este jegyet válthat, mert csak a legjobbak lépnek fel.

- Ez Japán két legrangosabb dzsesszklubja közül az egyik, a Blue Note a másik. A Cotton Clubban világsztárok, népszerű amerikai és nemzetközileg elismert előadók játszanak rendszeresen. Előttünk Avishai Cohen lépett fel, utánunk egy nappal pedig John Scofield formációja. Az, hogy zenélhettünk ebben a klubban, azt jelenti, hogy felléphetünk az ottani Művészetek Palotájában a jazz tekintetében, vagyis a vendég bármikor tér be, színvonalas produkcióra számíthat.

- Milyen a hangulata a tokiói Cotton Clubnak?

- Nagyon elegáns hely, a jegyárak is jóval az átlagos japán szórakozóhelyek árai fölött vannak. Szerencsére csak kétszáz férőhelyes, ami azért jó, mert intim marad a dzsesszklub hangulata. Rendkívül professzionális, Magyarországon ritkán tapasztalható technikai hozzáértéssel kialakítva. Kiváló az akusztikája, és a hosszúkás színpadon nagyon jól el tudnak rendezkedni a fellépő együttesek.

- A rangos fellépésnek vagy a klubnak szólt a szokottnál is elegánsabb színpadi megjelenés?

- Éreztem, hogy ide nagyon elegáns fellépőruhát kell választanunk, megidézve az 50-es és 60-as évek Amerikáját, mert maga a klub is azt idézi a vörös bársonnyal borított berendezéseivel. Benes Anita ruhakölteménye többeknek feltűnt, a koncert után azt mondta valaki, hogy Japánban másfél millió forintba kerül egy ilyen minőségű estélyi, és én is éreztem, hogy tökéletesen illeszkedik a helyhez. Nagyon örült a közönség, amikor megszólaltam japánul, nekem is fontos volt, hogy ne csak a ruhával fejezzem ki a tiszteletemet, hanem azzal is, hogy a saját nyelvükön üdvözlöm őket.

- A Karády-lemez anyaga a legnépszerűbb Japánban, de nyilván mást is szeretett volna becsempészni a műsorba.

- Ezért énekeltem először egy magyar népdalt, utána pedig az egyik legismertebb japán népdalt, a cseresznyefákról. A magyar egészen pontosan egy moldvai népdal. A népzenét kevésbé ismerők füle számára kicsit keletiesnek tűnő dallama van, “Elment a madárka” kezdetű. Egy madár számára felkínálnak egy gazdagsággal kecsegtető életet, de ő a gyémántkalicka és az ezüstpadló helyett a szabadságot választja, és azt, hogy ágról ágra szállhasson. Ennek a régi stílusú moldvai csángó népdalnak gyönyörű az ornamentikája, nagyon gazdagon díszített és nagyon különleges. Szeretem énekelni, mert nagyon szép képekben mesél a szabadságról és annak szeretetéről.

- Az 50-es és 60-as évek eleganciáját idéző dzsesszklubbal jó nagy kontrasztban van ennek a népdalnak a hangulata.

- Ez így van, de a közönség egy része tudatosan választotta a koncertemet. Ez utána derült ki, a dedikálás közben. Másfél órán át dedikáltam, így tényleg sok nézővel beszélhettem személyesen. Sokan elmondták, hogy kifejezetten miattam jöttek aznap a klubba, és többen ismerték valamennyi lemezemet. Szeretik a népdalokat, és megtetszett nekik a magyar népzene is. Ezért volt jó, hogy a Karády-műsort kiegészítettem népdalokkal. Számukra mindegy volt, hogy Karádyt énekelek, a hangomat szerették volna hallani élőben. Akadt, aki bevallotta, hogy már tíz éve várt arra, hogy ott legyen egy fellépésemen. Nagyon szívmelengető volt az őszinte érdeklődésük, és az is, hogy legtöbbjük a népdalos Szalóki Ágit szereti.

- Van az a magyar mondás, hogy akkora a siker, hogy a metróig kígyózik a sor vége.

- Hát ez itt most szó szerint igaz volt, mert a koncert után olyan sokan vártak a dedikáláson, hogy a sor kilógott az épületből, és valóban, az utcán álltak a metró kijáratáig. Először nem akartam elhinni, amikor mondták, azt hittem, hogy csak viccelnek.

- A japán zeneakadémián négyszáz művésznövendék volt kíváncsi az előadására. Miről beszélt nekik?

- A magyar népzenéről, egészen a népzenekutatás kezdeteitől. Hangfelvételeket is mutattam, így olyan archív fonográfos rögzítéseket, amik az első gyűjtések idejéből valók.

- Amikor még Bartók és Kodály személyesen ment el népdalokat gyűjteni vidékre?

- Így van, természetesen az eredeti recsegő felvételeit mutattam meg én is. De vittem olyanokat is, amik az eredeti gyűjtések feldolgozott változatai. Például megmutattam az A csitári hegyek alatt kezdetű népdal fonográf felvételét az 1910-es évek elejéről, és a dal feldolgozását Rost Andrea és Kocsis Zoltán előadásában is. A két felvétel összehasonlításakor nem a hasonlóság vagy a különbség az érdekes, hanem a lehetőség. Hogy mi minden lehet egy dallamból, és hogyan válhat a tradicionális zene klasszikus zenévé. Beszéltem a ’70-es évek táncházi mozgalmáról, a ’80-as években még mindig tartó feldolgozási hullámról, egészen a mai formációkig. Mutattam felvételeket Dresch Mihálytól, a Kerekes Bandtől, Miczurától és persze magamtól is.

- Általános iskolás koromban az volt a büntetés, ha valaki nem jöhetett el a keddi táncházba, de ma lehet, hogy az lenne a büntetés, ha el kellene mennie egy diáknak. Nem is az a kérdés, hogy a japánokat érdekli-e a magyar táncházi mozgalom, sokkal inkább az, hogy a magyarokat érdekli-e.

- Az utóbbi évtizedekben egyre elterjedtebb lett a néptánc oktatása, így elvileg közel kerülhet a mai diákokhoz is. Gyerekként egyszerűbb a helyzet, hiszen a tánc örömöt okoz. Csak felnőttként gondolunk bele, hogy tetszik-e az adott stílus. De talán csak azon múlik, hogy van-e egy zenekar a közelben, akik jól tudnak játszani, és élőzenével összekovácsolják a közösséget is.

- Fontos állomás a pályáján a tokiói Cotton Clubban való fellépés?

- A zenésztársaimnak és nekem is jót tett, nagyon pozitívan hatott az önbecsülésünkre. Juhász Gábor gitáron játszott, Cseke Gábor zongorán, Bacsó Kristóf szaxofonon, Shrek Ferenc harsonán, Cseh Balázs a dobokon és Kovács Zoltán nagybőgőn. A tokiói magyar nagykövetség munkatársa, Kálmán Andrea sok munkával és emberséggel segítette, hogy ez az út megvalósulhasson. Bár a tokiói fellépéseket a Japánban eladott lemezek tették lehetővé, a kiutazást mégsem a kinti kiadó, hanem a magyar Pallas Athéné Geopolitikai Alapítvány támogatta. Jó volt érezni a magyar segítséget, és jó lesz ismét Budapesten énekelni Karády dalait augusztus 29-én, az Örkény Színház fesztiválján.

A szerkesztőség ajánlata

A következő cikk

világ

Sirály: egy anyáról való leválás kudarca