1986. április 26-án az Északnyugat-Ukrajnában található csernobili atomerőmű négyes számú reaktorában több sikertelen tesztet követően robbanás
HIRDETÉS1986. április 26-án az Északnyugat-Ukrajnában található csernobili atomerőmű négyes számú reaktorában több sikertelen tesztet követően robbanás következett be.
Ebből alakult ki minden idők legszörnyűbb nukleáris katasztrófája.
A szovjet kormány megpróbálta elkendőzni a történteket, de miután egy svédországi nukleárisenergia- hatóság jelezte azt, kénytelen volt a világ elé tárni az igazságot.
Két ember rögtön meghalt a robbanás következtében, és további huszonkilenc dolgozó a következő napokban kórházban hunyt el.
A négyes számú reaktor csaknem három héten keresztül égett,
és számos munkás dolgozott azon az atomerőműben, hogy elállítsák a tüzet. Sokan közülük olyan betegségekbe haltak bele később, amelyek a radioaktív sugárzás miatt alakultak ki szervezetükben.
Vitatott, hányan haltak meg Csernobil miatt. A Nemzetközi Rákkutatási Intézet szerint a Csernobil hatására kialakuló rákos megbetegedésekben 2065-re 40 ezren fognak meghalni.
Több tudós szerint azonban akár tízszer ennyi áldozat is lehet.
Csernobil körül egy 30 kilométer sugarú tiltott zónát alakítottak ki, amely a mai napig létezik.
Emberek százezreit evakuálták az atomerőmű közeléből, főleg Pripjatyból és a közeli falvakból. A kiégett atomerőmű környékén még mindig magas radioaktív sugárzást mérnek.
29 évvel a nukleáris baleset után az Euronews több olyan fiatal ukránnal beszélgetett, akik abban a végzetes hónapban és azokban a végzetes napokban születtek.
Azt kérdeztük tőlük: milyen “csernobili gyereknek” lenni?
Olga Zakrevska profi fotós, saját stúdiója van Kijevben. 1986. április 11-én született Pripjatyban, a csernobili atomerőműhöz legközelebb eső ukrán városban. Sokan itt éltek az üzemben dolgozók közül- apja nukleárisenergia- szakértő volt.
- Életem első 15 napját Pripjatyban töltöttem- kezd bele történetébe. – 1986. április 26-án hagytuk el a települést, ezután körülbelül egy évet Kijevben laktunk barátoknál és rokonoknál. Aprócska voltam akkor, és magamba szívtam édesanyám szorongását és aggodalmait a jövő iránt. Egy évvel később saját lakást kaptunk, amiért nagyon hálásak voltunk. Apám néha továbbra is odautazott Csernobilba, és dolgozott is ott.
- Csernobil a családi történetünk része volt, amióta az eszemet tudom. A szomszédaink szintén az atomerőműben dolgoztak. A mindennapjaink része volt az üzem. Csernobil neve minden egyes alkalommal felmerült, amikor orvosi ellenőrzésen jártunk. Most próbálom felmérni, mit jelentett nekem Csernobil. Amikor 25 éves lettem, hirtelen tudatosodott bennem, hogy ennek az eseménynek, ennek a jelenségnek az árnyékában nőttem fel.
- Ezért keresek más csernobili családokat, hogy lefotózzam őket a stúdiómban. Lefényképezem őket, és beszélgetünk. A kortársaim közül sokaknak már saját családja, gyerekeik vannak. Természetesen aggódunk az egészségünk miatt. Amikor gyerek voltam, az orvosok mindig azt mondogatták, hogy „Fogalmunk sincs, a sugárzás milyen hatással lesz az egészségedre.”
Néhány dolgot lehet előrejelezni, míg másokat nem.
- Úgy érzem, az emberek, köztük azok, akik Pripjatyban születtek, még mindig nem állnak arra készen, hogy kielemezzék, mit jelentett számukra Csernobil. Egyesek inkább elfelejtenék, eltemetnék az elméjük mélyére. Személy szerint én abban hiszek, hogy ha már megtörtént, jobb megpróbálni megérteni. Csernobil traumatizált minket, és szerintem jobb életünk lehet, ha ezt feldolgozzuk.
- Az idő segít, de sosem gyógyít. Habár úgy hiszem, egyes sebek erősebbé teszik az embert. Úgy gondolom, én és a társaim erősek vagyunk, talán erősebbek és talpraesettebbek, mint mások.
Egy nap a szüleimnek el kellett hagyniuk az otthonukat, tudván, hogy sosem térnek vissza. Ezután pedig az előítéletekkel kellett megküzdenünk: miután elköltöztünk, voltak olyan szülők, akik nem engedték velem és a bátyámmal játszani a gyerekeiket. Azt állították, hogy radioaktív sugárzást bocsátunk ki és fertőzőek vagyunk.
- Már egy ideje fotózom a csernobili családokat, és szeretném, ha ebből a gyűjteményből egy valódi projekt válna egy nap. Még fontosabb nekem, hogy megtaláljam a szüleim barátait és kollégáit, azokat, akik 1986-ban Csernobilban dogloztak, és hogy felújítsam ezeket a kapcsolatokat.
Olekszij Sztarinyetsz 1986. április 26-án született egy kisvárosban, néhány kilométerre az ukrán fővárostól. Most sportújságíró, és Kijevben él. Habár a születésnapja miatt mindig kap olyan megjegyzéseket, hogy ő „Csernobili baba”, de Olekszij optimista a jövőt illetőleg és a továbblépésben hisz.
- Az első emlékem Csernobilról? A legkorábbi születésnapi emlékem, természetesen! – mondja. – Az emberek mindig beszéltek erről, otthon és az iskolában, mivel a robbanás napján születtem.
Édesanyám és nagymamám azt mondták nekem, hogy már a legelső nap hallottak a katasztrófáról.
HIRDETÉSA kórteremben, ahol anyukám megszült engem, becsukták az ablakokat, hogy kirekesszék a sugárzást, és többször is felmosták a padlót. A robbanás április 26-án a korai órákban történt. Aznap délután hat óra örül születtem.
- Amikor kicsi voltam, néhány alkalommal költözködtünk, és minden iskolában volt orvosi ellenőrzés. Mindig én voltam a legegészségesebb! Természetesen a szüleimet mindig aggasztották Csernobil egészségügyi hatásai, mivel mindössze 250 kilométerre laktunk az atomerőműtől és néha utaztunk is arrafelé.
- Egyáltalán nem úgy gondolok magamra, mint „csernobili gyerekre”. Nem volt hatással az egészségemre semmilyen módon. Teljesen normálisnak érzem magam. Nem jártam Pripjatyban, sem a csernobili erőműben. Biztos vagyok benne, hogy elmegyek oda egy nap, csak hogy megnézzem, milyen.
- Nagyon pozitívan gondolokodom a nukleáris energiáról. Ha megfelelően kezelik, akkor biztonságos és környezetkímélő. Ha jól tudom, akkor a csernobili katasztrófát emberi mulasztás okozta. Természetesen Csernobil része a történelmünknek, de nem gondolok rá túl sokat. A barátaim viszont sosem felejtik el a születésnapomat!