rendkívüli hír

rendkívüli hír

A nők nem lehetnek csataterek fegyveres konfliktusban

Éppen ezt olvassa:

A nők nem lehetnek csataterek fegyveres konfliktusban

Betűméret Aa Aa

A Kongói Demokratikus Köztársaság legmegalázottabb nőin, a fegyveresek által elkövetett tömeges nemi erőszakok áldozatain segít. Denis Mukwege nőgyógyász tulajdonképpen a politikai helyzet miatt szakosodott a rekonstrukciós műtétekre. Az Európai Parlament idén neki ítélte a gondolkodás szabadságáért járó emberi jogi elismerést, a Szaharov-díjat. Audrey Tilve a Mukwege doktort szakmailag és erkölcsileg is támogató brüsszeli St. Pierre kórházban beszélgetett vele.

euronews: Köszönjük, hogy itt van velünk. Nem a Szaharov-díj az első, amelyet megkap, rengeteg kitüntetése van. Lehet bármi haszna ezeknek az éredemrendeknek, miközben minden nap az emberek által elkövetett leggonoszabb tettekkel szembesül?

Denis Mukwege: Nagyon is szükségünk van a gonosz elleni harcunkhoz Kongóban mindarra a szolidaritásra, amelyet az európai országoktól kapunk. A 18 éve tartó polgárháborúban mára a nők megerőszakolása tulajdonképpen általános tendenciává vált. És különösen veszélyes, ha ezt fegyverként használják, mivel ez egy olyan fegyvernem, amely elpusztít minden emberséget.”

- Több mint 40 ezer nőt és gyermeket kezelt a kórházában annak tizenöt évvel ezelőtti megnyitása óta. Minek az áldozatai ők?”

- Ezeket a nőket megerőszakolták. Nagyon gyakran nyilvánosan. Nem ritkán a férjük vagy a gyermekeik szeme láttára. És ez a csoportos nemi erőszak általában durva kínzással végződik. Ezek az asszonyok ezután fordulnak hozzám. Sokszor nagyon komoly és durva fizikai sérülésekkel.

- Ezek a támadások olykor elképzelhetetlenül szadisták, karókat, üvegcserepeket, puskacsöveket használnak. De kik követik el ezeket, és miért?

- Sajnos Kongóban, különösen keleten rengeteg a burundi, a ruandai vagy az ugandai fegyveres csoport. Ezek aztán összefognak a helyi fegyveresekkel, a fiatalokból összeverődött fegyveres bandákkal, ezeket mi Mai-Mainak hívjuk. Ezeknek a tagjai általában agymosáson esnek át, egészen addig, amíg őrjöngő vadakká nem válnak, és el nem pusztítanak mindent maguk körül. Egész közösségeket irtottak ki, a többiek meg elmenekülnek az ilyen területekről, aztán a helyükre, a földjeikre ezek a bandák költöznek be.

*- Ön Dél-Kivu tartományból származik, az ország keleti régiójából, amelyet már majdnem húsz éve sújt erőszak. Fegyveres csoportok harcolnak egymással a terület ellenőrzéséért. De miért? Nyilván, mert természeti erőforrások vannak ott. Elmondaná, hogy mik is ezek? És hogyan kapcsolódik ez össze a kivui nők helyzetével?

- Kétségtelen, hogy Kongónak ez a része különösen gazdag ásványi kincsekben. Bőséggel van arrafelé tantalit és kassziterit, utóbbit más néven ónkőnek is hívják. Ezek fontos alapanyagai az elektronikai iparnak, ott használják őket igen nagy mennyiségben. Úgyhogy amikor egyes fegyveres csoportok átveszik az uralmat egy adott kongói terület felett, akkor azzal az ásványi vagyon feletti ellenőrzés is az övék lesz. Ezeket a ritka fémeket termelik ki bármi áron, és adják el nagy pénzekért. És közben megerőszakolják a nőket, nyilvánosan megalázzák őket, büntetésként megcsonkítják a nemi szervüket, mindenki szeme előtt, így terrorizálnak egész közösségeket.

- És hol vannak ilyenkor a hatóságok? A hadsereg, de az ENSZ is több mint húszezer katonát küldött oda. Ők mindannyian bűnrészesek lennének?

- Erre csak annyit tudok mondani, hogy tizenkét évvel azután, hogy aláírták a beékemegállapodást, a kormány még mindig nem tudta átvenni az ellenőrzést bizonyos területek fölött. Fegyveres bandák gyilkolnak és erőszakolnak meg embereket, és rombolnak le mindent, miközben a hadsereg, amelynek elvileg meg kellene védenie őket… nos, a nők és a gyerekek még mindig várják a segítségüket. Az ENSZ pedig? Mindig is azt hittem, hogy a békefenntartók jelenléte segíthet a béketeremtésben, de nagyon-nagyon nehéz lenne minden egyes nő és kisgyermek, kisbaba mellé ENSZ-katonát állítani. Mivel el kell mondanom, hogy bizony újszülöttek is gyakran válnak nemi erőszak áldozatává.

- Álltak már ilyen bűnözők bíróság előtt? Elítéltek már bárkit? Van egyáltalán igazságszolgáltatás Kivuban?

- Sajnos azt kell mondanom, hogy mindent megúsznak. Teljesen büntetlenül.

*- Néhányan, főleg nők követelik, hogy álljon fel nemzetközi büntetőbíróság, és vessen véget ennek. Támogatja ezt?

- Nemcsak hogy támogatom, de egyike is voltam a nemzetközi büntetőbíróság felállítását követelő petíció aláíróinak. A világnak nem lehet tovább tudomást sem venni arról, hogy hány millió ember halt meg, hogy hány százezer nőt erőszakoltak meg. Nem lehet tovább egyszerűen csak számolgatni az áldozatokat. El kell kezdődnie valaminek, egy folyamatnak, amely elvezet az igazságtételhez. És erre egy bíróságot kell létrehozni. A világnak húznia kell egy választóvonalat, és ki kell mondani, hogy semmilyen fegyveres konfliktusban nem szolgálhatnak nők csatatérül. És ha valaki megszegi ezt a szabályt, akkor azt teljesen el kell szigetelni a társadalomtól.

- Ön két éve túlélt egy gyilkossági kísérletet, mégpedig saját otthonában. Ezután Belgiumba menekült, de két hónappal később mégis hazatért, jóllehet önt és öt gyermekét azóta is folyamatosan fenyegetik. El sem tudja képzelni, hogy máshol éljen?

- A kongói nők megmozdultak miattam. Elkezdtek leveleket írni a kongói hatóságoknak. De mindnek. Egyenként. Aztán írtak az ENSZ főtitkárának. Meg az elnökek. Azt írták, hogy mindenképpen haza kell térnem, és ha az állam nem tudja szavatolni a biztonságomat, majd szavatolják ők. Ők tényleg akarták, hogy visszamenjek. Akkor, abban a pillanatban azt gondoltam, hogy ez csak egy érzelmi reakció volt részükről. Ám egy hónappal később azt láttam, hogy amikor nem kaptak választ, akkor elkezdtek szervezkedni, és minden nap eladtak valamit saját kis terményeikből, csak hogy kifizessék a repülőjegyemet haza. Ez nagyon megindított. Felismertem az igazán nagy erejüket. Hogy azok a nők, akik naponta kevesebb mint egy dollárt keresnek, képesek voltak összefogni, csak azért, hogy hazavigyenek engem. Amikor mérlegeltem a dolgokat, azt hiszem, ezeken a nőkön dőlt el minden. Azt mondtam magamnak, hogy nem lehet az én egyetlen életem értékesebb ennek a több ezer nőnek az életénél. Úgyhogy eldöntöttem, hazamegyek.

- Miért nem vonja le az elköteleződéséból logikusan adódó következtetést, és lép be a politikába? Amíg a politikai csaták tartanak, az áldozatok továbbra is jönni fognak a kórházába. Vagy nem?

- Sajnos ezt látom én is, elég, ha csak ránézek a műtőasztalomra. Amikor látom azokat az elképesztő sérüléseket, amelyeket kisbabák szenvednek el, akkor komolyan forrongni kezdek legbelül, és azt mondom magamnak, hogy nem lehetséges, hogy ilyenek történjenek. Ezért is döntöttem a leleplezések mellett. De túl nagy lépés eljutni a kritizálástól a politikához csatlakozásig, és én még nem jutottam el ide.

- Utolsó kérdés: mi az ami felvidítja?

- A nők. El nem tudom mondani, hányszor estem már kétségbe, miközben sérüléseiket kezeltem, és közben hányszor tűnődtem azon, hogyan tudják egyáltalán túlélni ezeket az elszenvedett durva sebesüléseket. De túlélik. És soha nem magukért. Felgyógyulnak, újra meg újra. A gyerekeikért és a családjukért. Azt hiszem, van mit tanulnunk, nagyon is sokat tanulhatunk ezektől a nőktől.