HIRDETÉSLegutóbb nyáron, Szegeden láttam Pintér Béla Társulatát. A THEALTER kortárs színházi seregszemlén játszották a Titkainkat, egyazon nap, kétszer egymás után. Az ügynökmúltat és pedofíliát boncolgató darab – a legjobb új magyar dráma és legjobb előadás kategóriában a Színikritikusok díjának nyertese – a Kisszínház fülledt melegében is hatalmasat szólt: a szegedi fesztivál legnépszerűbb előadása lett.
Az október 9-én az Átrium Film-Színházban bemutatott BÁRKIBÁRMIKOR teljesen más. Nem üt azonnal. Viszont: nem is hagy nyugodni. Beeszi magát az elmébe – úgy, hogy napokig ezen jár az agy.
Minimalista színpadképben (többnyire kék háttér és egy nagy sárga kör, középen egy szem fotel) két dizájnerdrogos fiatal (Roszik Hella, Friedenthal Zoltán) foglalja sajátos keretbe a „szerelmi négyszöggé” fajuló szerelmi háromszöget. Az áhított kábítószer neve: ÉLET. Így, csupa nagybetűvel. Micsoda ellentmondás: így nevezni valamit, ami használója szerint sem más mint “bolhairtó, amit házikedvencekre szórnak”. A minimalizmus nemcsak a díszletben nyilvánul meg.
A színészek állandó helyzet- és szerepváltoztatásaival (jelmezcseréjével) szinte egyszerre vagyunk jelen többféle színtéren. Akárcsak egy drogos utazásban.
A szereplők kivétel nélkül közelinek érezhető karakterek, akikkel bármelyikünk összefuthatna a mindennapokban. BÁRKIvel. BÁRMIKOR. Friedenthal Zoltán mozgássérült Krisztiánja az utolsó mozdulatig és gesztusig döbbenetesen hiteles, az alapjáraton a gyógytornásznőt alakító Szamosi Zsófia és a tolószékes barátnőt megszemélyesítő Roszik Hella játéka nemkülönben. A két színésznő menetközben többször egymás szerepét veszi át.
Különösen megrázó Csákányi Eszter alakítása a szellemileg egyre jobban leépülő nagymama szerepében: úgy érzékelteti az öregasszony – “tisztább” pillanataiban – tehetetlen bűntudatát saját állapotának (fiát módfelett idegesítő) rohamos romlása miatt, hogy közben a humor, a gag sem vész el teljesen. Tudunk rajta nevetni.
Pintér Béla apafigurája, Árpád pedig igazi kisember: már-már mell alá felhúzott nadrág, vállon átvetett autóstáska: ez a férfi már leszámolt az életével. Natasa, a gyógytornásznő (Szamosi Zsófia) “érkezése” azonban fenekestül felforgat(na) mindent. Ekkor az ÉLET nevű drogot már REMÉNY-nek nevezik.
Majd Pintér nagy hirtelen az egész nézőteret visszarántja a Margit körúti valóságba. Már nem nagymama a nagymama, nem gyógytornász a gyógytornász, az “ifjú párt” illetően is más a felállás. Igen, igen, Bujatesten (=Budapest) vagyunk, annak is egy “furcsa” színházában: tudják, ahol “érthetetlen darabokat játszanak”.
A hazai független színház legmeghatározóbb társulatának legújabb munkáját erősen ajánlott megnézni. A feladat nem egyszerű, hiszen a Szkéné előadásaihoz hasonlóan az Átriumban is csak hosszú “várólistázás” árán lehet bejutni egy “Pintérbélára”. De megéri. Mert aki látta, az egyvalamit biztosan nem tehet. Azt, hogy már az előadásról kifelé jövet elfelejti. Hogy nem gondolkodik rajta, napokig.
Szöveg: Kónya Rita Veronika
Fotók: Gergely Beatrix