rendkívüli hír

rendkívüli hír

Fájdalmasak az emlékek a ruandai népirtás huszadik évfordulóján

Éppen ezt olvassa:

Fájdalmasak az emlékek a ruandai népirtás huszadik évfordulóján

Betűméret Aa Aa

Meggyújtották az emlékezés fáklyáját a ruandai húszévesek. Abban az évben, 1994-ben születtek, amikor a huszadik század utolsó népirtásában 800 ezer honfitársuk halt meg.

A fáklya fénye különös összejöveteleket világít meg: a falvakban az áldozatok rokonai és a kivégzők közösen idézik fel a borzalmas napokat. Theopiste túlélését csodának tartja, 1994-ben 18 éves volt.

- A fegyveresek egy veremhez rángattak, ahol már húsz másik ember is volt. A gyilkos úgy viselkedett, mint egy állat. Egyenként lőtte bele az embereket a gödörbe – idézi fel. – Csoda, hogy életben maradtam. Amikor én kerültem sorra, a kivégző azt mondta, emlékszik, hogy korábban kapott egy cigarettát tőlem. Elengedett – teszi hozzá.

A fáklya mellett nemcsak a túlélők emlékeznek vissza. A kivégzők is megszólalnak. Xavier pár hónapig volt katona, a népirtás időszakában. Akkor 31 éves volt.

- Lándzsákkal, kardokkal, fadorongokkal öltünk meg a tuszikat. Én hatot egy nap. Egy nőt, négy gyermekét és egy másik család gyermekét.

Xavier kilenc évet töltött börtönben, majd bocsánatot kért a családoktól, akiket már a vérontás idején is ismert. Most is egy faluban élnek. Együtt megyünk el egyik áldozata nagynénjéhez. Laurence csak gyerek volt, amikor kivégezte. Rokonaival minden nap találkozik, mintha mi sem történt volna.

Három hónapon keresztül a világ szeme láttára történt a népirtás. A szélsőséges hutu nemzetiségűek válogatás nélkül ölték a tuszi kisebbséget, köztük a mérsékelt gondolkodásúakat is. Valóságos népvándorlás indult meg, de nem mindenki tudott elmenekülni.

Százezrekkel végeztek a mészárlásban. A hutu Habyarimana elnök gépe elleni támadás után a hutu milicisták legyilkolták tuszi szomszédaikat, ahol csak érték: az utcán, a földeken, munkában, iskolákban és templomokban.

- Misszionáriusként rengeteg tuszinak nyújtottam menedéket. De a felfegyverzett hutuk mindenkit megöltek: férfit, asszonyt, gyereket. Még a csecsemőket is – emlékezik vissza egy belga hittérítő.

Gyilkosok és áldozataik sok helyen ma is egymás mellett élnek. A családok, akik elvesztettek valakit, naponta találkoznak a bűnösökkel. A megbocsátáshoz óriási emberi erő kell. Jó példa egy pár: a férfi tuszi, az asszony hutu. Házasok.

- Egy ideig nem mertem megmondani a családomnak. Azután attól féltek, a férjem bosszút akar majd állni rajtunk – mondja a feleség.

Egyesek nem tudnak megbékélni a veszteséggel, még 20 év után sem. Ők azt mondják, országuk soha nem fogja kiheverni a pszichikai terhet. Mások kénytelenek megbocsátani.

Mathias és Jacqueline akár ellenségek is lehetnének. Húsz évvel a népirtás után is keresik a szavakat, ha a múltról kell beszélniük.

- 1994-ben sok embert öltem meg. A hadsereg kardokat és fegyvert adott nekünk. Gyilkoltunk, leromboltuk a tuszik házait, mindenét. Amikor a mostani elnök emberei jöttek, azt hittem, engem fognak megölni. Ehelyett letartóztattak. Kilenc és fél év börtönre ítéltek – mondta Mathias.

- Szerencsés voltam. A gyilkosok délelőtt rontottak a falunkra. Kisgyerek voltam, apám elküldött minket tejért. Amikor visszajöttük holttestek hevertek mindenhol. A katonák már elmentek. A nagybátyánk innen néhány mérföldre élt, elfutottunk hozzá, majd onnan Burundiba menekültünk – idézi fel Jacqueline.

Jacqueline és Mathias szomszédok. Gyermekeik együtt játszanak. Nem szabad akaratukból, hanem mert a hatóságok ezt előírják. 20 évvel a népirtás után hivatalosan már nincsenek hutuk és tuszik Ruandában. Csak ruandaiak. Legalábbis hivatalosan.

- Az elnök megbocsátott nekem, mert megbántam a bűneimet. Megkövettem Ruandát, mint államot. Amikor kiengedtek a börtönből, semmim sem volt. Semmihez sem tudtam kezdeni, ezért visszajöttem oda, ahol semmi jóra nem számíthattam. Mivel másom nem maradt, a két kezemet ajánlottam fel az áldozatoknak. Részt vettem ennek a falunak az újjáépítésében, téglákat gyártottam. Most itt élek az egyik házban – magyarázza Mathias.

- Tiszta szívemből megbocsátottam. Nem tehettem mást, ha tovább akartam élni. Ami történt, megtörtént. Újjáépítették az országot, és amennyit tudtam, én is segítettem – teszi hozzá Jacqueline.

Sokan bírálták, hogy a népirtás idején a katolikus egyház semmit nem tett, még a szavát sem emelte fel. Holott 1994-ben a templomokban is gyilkoltak meg embereket, akik védelmet keresve odamenekültek.

A nyugat-ruandai Niange templomkertjének temetőjébe 2 ezer halott került az 1994-es vérontás után. A templom tele volt hívőkkel, amikor buldózerekkel romba döntötték a falait. Aki nem a romok között lelte halálát, azt lelőtték.

Ruanda minden dombja és templomok ezrei őrzik a népirtás emlékét. Az emberek menedéket kerestek, bíztak az isteni erő vagy a lelki pásztorok védelmében. A kardokkal felfegyverzett katonák azonban nem voltak tekintettel semmire, a templomokban is rárontottak mindenkire. Ennek ellenére, húsz évvel később, minden vasárnap megtelik a templom hívőkkel, még ha egyesek a mai napig bírálják a papok akkori tetteit.

- Talán nekünk, az egyház embereinek fel kellett volna áldozni magunkat. Elsőként állni a hívők és a milícia emberei közé, a biztos halált, a mártírságot választani. Aki védeni próbálta az embereket, arra biztos halál várt – fogalmaz egy pap.

A helyiek úgy tartják, Isten napközben körbejárja a földet, de éjszaka Ruanda dombjai között tér nyugovóra. Egyesek számára, a népirtás 100 napjában, Isten máshol pihent meg.

- Nem az Úr tehet a népirtásról, Isten soha sem feledkezik meg a teremtményeiről. A népirtásról a közöny tehet. A ruandaiak közönye – vonja le a következtetést egy idős hívő.