rendkívüli hír

rendkívüli hír

San José: egy tragédia margójára

Éppen ezt olvassa:

San José: egy tragédia margójára

Betűméret Aa Aa

“Találtunk menedéket, mind a harminchárman jól vagyunk.”

Ez az üzenet bejárta a világot három évvel ezelőtt, vitte a jó hírt a San José-i bányaszerencsétlenség túlélőiről.

Pontosan 17 nappal azután tört meg a csönd az észak-chilei Copiapóban, hogy a bányaomlás elvágta a kiutat a több mint 600 méter mélyen rekedt vájárok előtt. De még mindenkiben pislákolt a remény, hogy valami csoda folytán túlélték a katasztrófát.

Addig a napig a fogságba esett bányászoknak két falat tonhal, egy fél keksz és fél pohár tej jutott kétnaponta a 33 fokos párás hőségben. A 33 férfi kereken két hónapot töltött napfény nélkül a mélyben.

Október 12-én a helyi hatóság embere jelentette be, hogy a mentőakció, amelyet a rákövetkező hét szerdájára terveztek, már aznap este 8 órakor megkezdődik.

Az együttérzés és az aggodalom, ami hosszú hetekig fenntartotta a világ figyelmét, a bányászok szerencsés kiszabadulása után gyorsan alább hagyott. Mondhatjuk úgy is, hogy mindenki napirendre tért a történtek fölött. Az akkori hősök további sorsáról csak elvétve hallani.

Ezért jártunk utána most annak, mi lett azzal a 33 férfival, akiket hősként ünnepeltünk három évvel ezelőtt.

Daniel Esteban Herrerát sikerült megtalálnunk a Facebook-on. Ő a tragédia után másfél éven át pszichológushoz járt, hogy talpra tudjon állni lelkileg is. Ma, 31 évesen, újból egy bányatársaságnál dolgozik. Azt mondja, ez a szörnyű élmény megtanította őt arra, hogy sose hátráljon meg, hozzon az élet bármilyen megpróbáltatást. Szerinte ennek a meggyőződésnek köszönheti azt is, hogy sikerült kiszabadulnia a trauma után támadt korlátok közül.

Daniel Esteban Herrerával az Euronews riportere, Sandra Valdivia beszélgetett.

euronews:
Hogyan látja ma, miben vátoztatta meg az életét leginkább a bányaszerencsétlenség?*

Herrera:
Azt hiszem, sok mindent tanultam belőle. Egyszerűen más perspektívából látom az életemet a családom jelentőségétől egészen a mindennapi örömökig. Tudja, elképzelhetetlen szenvedés volt eltölteni 70 napot a földnek abban a mélységes bugyrában étlen-szomjan. Úgyhogy ma már egészen jelentéktelen, hétköznapi dolgok is boldoggá tudnak tenni, és ezért hálás vagyok.

euronews:
És mi változott még az elmúlt három évben?*

Herrera:
Az, hogy megtanultam élvezni az életet, sokat segít abban, hogy legyőzzem a szorongásaimat. Még mindig nem sikerült kivonnom magam a történtek hatása alól, de azt hiszem, jó úton haladok. Szomorúan látom, hogy a családomon is nyomot hagyott ez a tragédia. Ők akkoriban nem kaptak semmiféle segítséget ahhoz, hogy túljussanak ezen a megrázó élményen.

euronews:
Milyen segítségre gondol?*

Herrera:
Úgy gondolom, hogy a szeretteinknek éppúgy szükségük lett volna pszichológusra, akár gyógyszerekre is, hogy képesek legyenek leküzdeni akkor támadt félelmeiket. Sokuknak a mai napig rémálmaik vannak, vagy minden átmenet nélkül sírva fakadnak. Éppúgy szenvedtek, mint mi, és senki sem törődött velük.

euronews:
Úgy érzi, cserben hagyták Önöket a hatóságok, talán még a sajtó is?*

Herrera:
Ami a hatóságokat illeti, a válaszom határozott igen. A tragédia idején fogadkoztak, ígértek fűt-fát, aztán a szavaik idővel úgy váltak semmivé, mintha a szél fújta volna el mindet. Használtak minket, aztán eldobtak, mint egy papírpoharat.

euronews:
Mi a helyzet a kártérítéssel?*

Herrera:
Arról egy ideje nem hallunk. Ez az ügyvédek dolga. Annyit tudok, hogy a bányatársaságot felmentették a felelősség alól, vagyis nekik nem kell fizetniük. Úgyhogy a magam részéről úgy látom, hogy ennek a balesetnek a hátterében a társadalmi morál rajzolódik ki. Tudja, amíg a bányák biztonsága ilyen csapnivaló marad, továbbra is lesznek súlyos balesetek. És ha ez ennek ellenére nem változik, akkor kénytelen vagyok arra következtetni, hogy valamiféle érdek mégiscsak fűzödik ahhoz, hogy ezeket a társaságokat igazán alaposan ne ellenőrizze senki. Tudja, ebben a szektorban hatalmas pénzek mozognak. Szóval az igazságszolgáltatás a mi ügyünkben tétlen maradt. A papírforma szerint lezajlott egy per, de valójában még rendes vizsgálat sem volt.

  • Back to San José mine, one year later

    Source: Facebook

euronews:
Most dolgozik-e, és ha igen, hol?*

Herrera:
Igen, a Codelco Radomiro Tomicnál, Calamában. Vagyis maradtam a bányaiparban, de most nem a mélyben dolgozom, hanem teherautósofőr vagyok. Korábban dolgoztam másutt is, de mindig a szabad ég alatt. Nem hiszem, hogy újból le tudnék menni a bányába.

euronews:
Nehéz volt ismét munkába állnia?*

Herrera:
Nem, nagyszerű érzés volt! Nagy dolog nekem, hogy maradhattam a bányászatban, örülök, hogy kaphattam külszíni munkát.

euronews:
El tudja képzelni, hogy idővel megint leszálljon a mélybe? Egyáltalán lemerészkedett már a szerencsétlenség óta? *

Herrera:
Igen, voltam már lent. Félelmet keltett bennem, folyamatosan szorongtam. Nem olyan régen San Joséba is elmentem. Bemásztam egy kisebb hasadékba, és olyasmit éreztem, amit azelőtt soha. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek újból a tárnákban dolgozni.

euronews:
Meg tudná fogalmazni, mit érzett, amikor San Joséban járt?*

Herrera:
Amikor lementem a bányába, halálra rémültem. A mélységes kétségbeesés kínját éltem át. Alig jutottam le száz méter mélyre, amikor már teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy a San José-i bánya elnyelte az életem egy részét.

euronews:
A többiekkel tartja a kapcsolatot? Mit tud azokról, akik önnel együtt a mélyben ragadtak három éve?*

Herrera:
Igen, kapcsolatban vagyunk, és többekről tudom, hogy igen nehéz helyzetbe kerültek mind lelkileg, mind anyagilag.

*euronews:
És kapnak segítséget bárkitől?*

Herrera:

Azt nem tudom. Vannak, akik járadékot kapnak, talán, ha 12-en lehetnek közülünk. És ez érdekes, hiszen mind a 33-an ugyanazon mentünk keresztül, nagyon hasonló problémákkal küzdünk.
És az anyagi segítség ugye mindenkin sokat lendítene. Furcsán hangzik, de többen is épp az anyagi nehézségeik miatt kerültek olyan állapotba, hogy pszichológusra szorulnak.

*euronews:
És ez miért van így? Miért csak 12-en kapnak életjáradékot?*

Herrera:
Mert csak azok kaphattak, akik 55 év felettiek, és már egyáltalán nincs reményük arra, hogy újból munkába álljanak.

*euronews:
Pedig csodával határos megmenekülésük idején sokan gondolták úgy, hogy túl sok is az a pénz, amit kaptak. Ilyesmit hall még manapság is?*

Herrera:
Nézze, valóban kaptunk pénzt, de azért az nem volt olyan sok. Nyolcmillió pesót fizettek nekünk, és emiatt a mai napig megkapjuk, hogy ne sírjunk, mert ez a tragédia gazdaggá tett minket.

*euronews:
Néhány napra világsztárok lettek. Milyen érzés volt lassan elveszíteni a világ érdeklődését?*

Herrera:
Engem a hírnév nem érdekel, úgyhogy nem rázott meg különösebben. Nekem az volt a lényeg, hogy saját magammal egyenesbe jöjjek. Másfél évig jártam pszichológushoz, és olyan terápiás csoportokba, ahol én is tudtam segíteni másoknak azzal, hogy elmeséltem, mi mindenen mentem keresztül a bányában. Számomra egyszerű tanulsága lett ennek a szenvedésnek, mégpedig az, hogy az ember sosem adhatja fel, bármilyen nagy slamasztikában van.

*euronews:
És van-e bármit, amit szívesen üzenne a hatóságoknak vagy akár annak a 32 bányásznak, akik sorstársai lettek?*

Herrera:
A hatóságoknak azt üzenném, hogy rendkívül kiábrándító, amit csinálnak. A kollégáimnak pedig azt, hogy erősnek kell lenniük, túl kell jutniuk a megrázkódtatáson. Ha csak lépésről lépésre is, de haladniuk kell előre.

*euronews:
Köszönöm, hogy időt szakított erre a beszélgetésre. Vigyázzon magára!*

Herrera:
Ez természetes, én köszönöm. Vigyázunk magunkra, nem adjuk föl.